Búcsú P.Szabó-Fráter Lászlótól

1933. február 27-én született Budapesten. Zuglóban nevelkedett, iskoláit is ott kezdte. A II. világháború idején rendőr édesapját behívták katonának. A háború után nehéz, ínséges idők következtek: a frontról visszatérő családfő nem kapott munkát, és a 12 éves Laci gondoskodott a család betevő falatjáról.

László mindig szorgalmas, jó tanuló diák volt. Mivel édesapja osztályidegennek számított, csak komoly nehézségek árán került be a református gimnáziumba. Ezután a Műszaki Egyetem mérnöki karán tanult tovább. Ott, ahol 1956. október 23-án kitört a forradalom. László társaival együtt az első vonalban harcolt az orosz megszállók ellen. Szeme láttára esett el több diáktársa. Ez a keserű élmény egész életében végigkísérte. A forradalom vérbefojtása után neki is menekülnie kellett, Ausztrián keresztül került Svájcba. A svájci lakosság segítőkészségének köszönhetően sok diáktársával együtt Zürichben telepedett le, ahol szorgalmasan tanult németül, és tanulmányait is folytathatta. A diplomáját Németországban szerezte. Kalandos, utazásokkal teli évek következtek.

1965-ben ismerte meg az akkor Budapestről érkezett Fráter Marianne-t. Életre szóló, 41 évig tartó boldog házasságukból 3 gyermek született.

Magyarságtudata, forradalmár szelleme élete végéig áthatotta perceit. Lobogó lelkesedéssel állt ki minden magyar ügy mellett, alapítója volt a Zürichi Magyar Iskolának, ahol másfél évtizeden keresztül történelmet tanított.
Gyermekként, még a második világháború előtt került kapcsolatba a cserkészmozgalommal. Hittel, meggyőződéssel, cserkészszellemben élte mindennapjait és mutatott példát a Svájcban és egész Európában felnövekvő fiatalabb magyar generációknak.

Még néhány héttel ezelőtt is lelkesen tervezte részvételét a nyári európai jubileumi nagytáborozáson.
Miután gyermekei kirepültek a családi fészekből, maga pedig nyugdíjba ment, segélyszállítmányok szervezésébe kezdett.
Magyarországi és erdélyi árvaházaknak gyűjtött minden használható tárgyat és szervezte azok továbbítását. A rászorulók iránti együttérzése és segíteni akarása egyedülálló és határtalan volt.

Forradalmi érdemeit Magyarországon is elismerték, vitézi rangot kapott. Ez a kitüntetés tovább táplálta benne az összmagyarság egyesítésének vágyát.

Felesége halála után élete és óriási lendülete megtört, örömét unokájában, "kis napsugarában" lelte.
Krónikus, hosszan tartó betegségét az utolsó napig titkolta még gyermekei előtt is, saját szenvedésével nem akarta tetézni édesanyjuk elvesztése miatt érzett fájdalmaikat. Ennek ellenére teljes erejével igyekezett vállalt kötelezettségeinek eleget tenni. 2010. május 7-én családja és barátai jelenlétében búcsúzott el a földi élettől.

P.Szabó-Fráter László ezen sorokkal köszönt el utolsó levelében:

"Köszönöm a barátságot azoknak, akik elfogadtak engem, mint barátot, és igaz barátságot viszonoztak.
Köszönöm a barátságot azoknak, akik közös álmainkért életüket adták.
Köszönöm feleségemnek, aki ugyan már három éve itt hagyott, amivel megajándékozott és otthont adott.
Mindig romantikus ember voltam ebben a világban. Csak a veletek való együttélés adott még értelmet, látszólag tartalmatlan életemnek célt. Laci"