hirmondo logo 1                      

A magyar önrendelkezés és az emigrációb. szabo peter
A Svájcban élő B. Szabó Péterrel beszélget Frigyesy Ágnes

- „Nem az emigrációk mentik meg nemzetüket, de megmaradásukért sokat tehetnek. Az emigráció a nemzet elválaszthatatlan, szerves része.” Indítsuk e gondolattal beszélgetésünket, mely „A magyar önrendelkezés és az emigráció” című előadásodban hangzott el az Erdélyi Szövetség 25 éves jubileumi ünnepségén. Te, aki évtizedek óta Svájcban élsz és kisebbségpolitikával foglalkozol, hogyan látod e szerves egységet?

– Amikor a nemzeti elkötelezettségű magyarok körében Erdélyről esik szó, ez ami a leginkább összekapcsol bennünket egy fontos nemzeti ügy szolgálatában, A trianoni békediktátum - s ezt mostmár a 94 év óta felnövő generációk eléggé igazolják – az országcsonkítást az egészséges ember testi (szervi) megcsonkításához tette hasonlóvá. Országunk függetlenségének és gazdasági prosperitásának alakulását a legerőteljesebben a nemzet mentális állapota befolyásolja. Az elszakított nemzetrészekre ez még inkább érvényes.
Képzeljük el a megcsonkított embert, akinek önellátónak és az egészségesekkel szemben is versenyképesnek kell lennie! Ezért: az anyaországnak jól felfogott elemi érdeke, hogy a nemzeti gyarapodásért, ami a túlélésünk előfeltétele, mindent megtegyen és áldozatot hozzon. A nemzeti egység megvalósulása, csonkaországon belül és kívül gyarapodást jelent. Ez ma az első számú nemzetstratégiai feladat. Ebben a nemzeti reintegrációs folyamatban olyan lehetőségek rejlenek, amelyek kivezethetnek bennünket a traumából és átsegítenek az aktív pozitív magatartásba, amely viszont az eredményes tevékenység előfeltétele. Mert ahogy előadásomban is említettem, a háromféle magyarság – a hazai, az elszakított és a nyugati (most már diaszpóra) – felelősségtudattal rendelkező rétege ERDÉLY kérdésében eddig is megtalálta a közös célt és nyelvet, s azon munkálkodik, hogy a közeli jövőben megtaláljuk a gyakorlati megoldásokat is ahhoz, hogy nyelvünkben és identitásunkban ne csak Erdélyben, hanem minden elszakított területen magyarok maradjunk.

– Mit tett és tehetett az emigráció a Trianon-i békediktátum következtében szétszakított nemzet egységtörekvéseinek érdekében?

– A svájci és az európai, de a nemzetközi politikai körökben is rendszeresen folytattunk és ma is folytatunk lobby-tevékenységet az elszakított magyarság emberi jogainak érdekében. Mindig napirenden tartottuk a magyar nemzet egységét és harcoltunk a trianoni békediktátum elismerése, elfogadása ellen, mert hirdettük, hogy a békediktátum igazságtalan és az utódállamok nem teljesítették azokat a kötelezettségeket a területükre került magyar nemzetrészekkel szemben, amelyekre a „békeszerződés” is kötelezte őket.
Követeltük és ma is követeljük, hogy biztosítani kell a tömbmagyarság önrendelkezését, népszavazással, vagy az adottságaiknak megfelelő autonómiaformák alkotmányos keretei között. Melyek ezek a formák? 1. A személyi autonómia, amely biztosítja az identitás megvallásának jogát. 2. a kulturális autonómia, amely biztosítja a nyelv- és hagyományápolás jogát. 3. A területi autonómia, amely biztosítja egy közösség túlélését. És sorolni lehetne még tovább azokat a megnyilvánulásokat, amelyekkel a magyarellenes intézkedéseket leleplezzük, és a sajtóban megjelenő ferdítések ellen tiltakozunk.

– Mit tett az emigráció annak érdekében, hogy Trianont semmisnek nyilvánítsák?

– Az egyes elszakított nemzetrészek életkörülményeit évtizedek óta több konkrét veszély fenyegette és fenyegeti ma is. Csak néhány példát említek: – A felvidéki magyarságot még mindig diszkrimináló Benes-dekrétumok érvényességének felülvizsgálását szorgalmazzuk és támogatjuk azokat a köröket, amelyek ezt a kérdést napirenden tartják.
Az erdélyi magyarságot egzisztenciálisan évekig fenyegető Ceausescu-diktatúra és annak legembertelenebb szakasza, a falurombolás terve elleni tiltakozó tüntetések sorára került sor világszerte, így Bernben is.
A kárpátaljai magyarságot ért elhurcolások felszínre hozását a nyugati közvélemény előtt segítettük sajtócikekkel.
A délvidéki magyarságot ért tömegmészárlások felszínrehozatala a nyugati közvélemény előtt sajtócikekkel és Matuska Márton előadásaival.
A szlovákia nyelvtörvény magyarelleneségét politikai körökben ismertettük.
A szlovákiai új geopolitikai átrendeződést mint magyarellenes cselekedetet elítéltük.
A román terveket Székelyföld új geopolitikai átrendezésére elítéljük és annak magyarellenességét politikai körökben ismertetjük.
Szolidárisak vagyunk azokkal a politikai erökkel és aktivitásokkal, amelyek a Székelység önrendelkézi törekvéseit segítik. Megnyilvánulásainkat nyilvános tüntetésekkel és petíciókkal is kinyilvánítottuk.
Könyvek, cikkek, beadványok sorával igyekeztünk az elszakított magyarság valós helyzetéről tájékoztatni. A rendszerváltás előtt magyar nyelven is, mert a Kárpát-medencében ennek a témának nem volt nyilvános hiteles irodalma.
Idegennyelvű tájékoztatásokat juttattunk el a politikai körökhöz, a sajtóhoz és a könytárakhoz. (Példák: Illyés Elemér: Erdély változása című könyve három nyelven. Orbán Balázs: Erdély története című 3-kötetes műve első faximile kiadása nyugaton jelent meg, Yves De Daruvár: A feldarabolt Magyarország című könyve három nyelven, a svájci DUNA Kiadó: Die Siebenbürgische Frage című könyve, SMIKK: A magyar kisebbségek kulturális élete a II. Világháború után című tanulmánykötet, jelentős anyagi hozzájárulás az erdélyi templomok számbavételét feldolgozó könyvhöz, az ATLAS des peuples d'Europe centrale című francia kiadványt eljuttattuk 100 nyugati könyvtárnak a saját költségünkön, és folytathatnám a felsorolást az amerikai, ausztrál és dél-amerikai magyar kiadványok százaival.
A 90-es évek elején nemzetközi sajtókonferenciákat szerveztünk Genfben, Bécsben, Brüsszelben és Strassbourgban, nemzetközi és már a szülöföldről érkező szakértőkkel.
Terjesztettük az elszakított nemzetrészek önrendelkezési törekvéseit tartalmazó dokumentumait a befogadó országaink politikai körei és közvéleménye felé.
Minden akciónk és aktivitásunk alkalmat adott arra, hogy dokumentumokkal igazolva bizonyítsuk a Trianoni békeszerződés igazságtalan voltát, s azt is, hogy az elszakított magyarságot genocid-szerű veszélyek fenyegetig az utódállamokban mindaddig, amíg a trianoni békediktátum érvényben marad.

– Milyen alternativákat látsz a magyar önrendelkezés megoldására?

– Az államszerkezeti és társadalmi föderalizmus fejleszti és lehetővé teszi az autonómiatörekvéseket. Például: A többnyelvű Svájcban (németek, franciák, olaszok és rétorománok) a burgundiak legyőzése óta Bern kanton (megye) fennhatósága alá került az úgynevezett „Jura népe”, ma mintegy nyolvanezer ember. Évszázados önrendelkezési törekvésük 1979-ben valósult meg egy önálló Jura kanton népszavazással történő létrehozásával, kiszakadva az őket uraló Bern kanton kötelékéből. Most, 30 évvel később, Bern Kanton szeretné a Jura Kantonhoz csatolni azt a 3 közigazgatási területet, amely 1979-ben Bern Kanton kötelékében maradt, s ahol már nincs homogén francia nyelvű többség. Az önrendelkezés ilyen megvalósulása a svájcihoz hasonló föderalisztikus államrendben nyilván könnyebben véghez vihető, mint egy centralisztikus államalakulatban.
A Jura-kérdés legújabb fejleménye, hogy ma, 34 évvel később, a Bern Kanton fennhatósága alatt maradt francia nyelvű községek a közeljövőben népszavazással dönthetnek arról, hogy csatlakoznak-e az 1979-ben létrejött Jura Kantonhoz. Ahol működik a demokrácia és az alkotmányosság, ott lehetőség van az önrendelkezés megvalósítására is. Gazdaságilag, ellentétben a globalizációs „Gleichschaltung” célkitűzéseivel, az adórendszer svájci, föderalisztikus modellje a titka annak a jólétnek, amit az egész világ irigyel.

– A Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége, Böröcz József elnök vezetésével nagyon sok magyarnak segített az emigrációs újrakezdésben, de a Kárpát-medencében is! Kérlek, beszélj erről is!

– Szövetségünk egyik legnagyobb teljesítménye a „Magyar a Magyarért” elnevezésű mentőakció keretében Svájcba hozott 850 menekült kimentése az olasz és az osztrák menekülttáborokból. Ezekért a menekültekért 3 évre kellett erkölcsi és anyagi garanciát vállalnunk a svájci hatóságok felé.
Mindenkoron, minden lehetséges eszközzel a svájci magyar szervezetek, de gyakran tehetősebb Honfitársak is felbecsülhetetlen értékű szociális-karitatív tevékenységet fejtettek ki a Kárpát-medencében élő honfitársaink megsegítésére. Tették ezt évtizedeken át, s tesszük ma is. Ebben a munkában szinte minden emigráns szervezet kivette részét. A szociális-karitatív tevékenység koordinációs feladatait mind a mai napig főleg a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége látta el, Böröcz József elnök sokoldalú kapcsolatrendszerével. Ezek a segélyek, támogatások sok millió svájci frank értékű élelmiszer, ruha, könyv, iskolai és kórházi felszerelés, renovációs és építkezési adomány, irodai segédeszközök, orvosságok, öregek, árvák és mozgássérültek támogatását biztosító pénzösszegek beáramlását jelentették a Kárpát-medencébe, elsősorban Erdélybe. Istennek legyen hála és azoknak, akik ebben tevőlegesen részt vettek. Hiszen a kárpát-medencei segitők nélkül, a logisztikai kellékek nélkül, a megbízható disztribútorok nélkül ez a segélyezés nem jutott volna el maradék nélkül a rászorulókhoz. Mindebben példás volt az együttműködésünk az Erdélyi Szövetséggel is.

– A Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK), melynek egyik alapítója és szellemi vezetője voltál, az irodalom és kultúra terén tett sokat az emigrációban. Kérlek, mutasd be a SMIKK-et!

– Az 1956-os emigrációban elég hosszú idő telt el, mire kialakultak a különböző szellemi irányzatok, és főleg az írók mondanivalójának eszmeisége. A 70-es években rájöttünk arra, hogy nincs a nyugati magyar íróknak mecénása. Kevés volt a kiadó, és még kevesebb a pénz arra, hogy az íróknak szerzői díjat tudjanak fizetni. A könyveiket vagy az asztalfióknak írták, vagy pedig saját pénzükön jelentették meg, sőt nem volt olvasó közönségük sem, mert akkor még a magyar értelmiséggel csak illegálisan lehetett kulturális kapcsolatot fenntartania az emigrációnak. Az emigránsok pedig szétszórtan éltek a befogadó országaikban, a sajtó és könyv csak kevesekhez jutott el.
Az alakulás 1976-ban 31 fővel történt. Nagyon sokrétű és sokszínű társaság voltunk. Időközben felfejlődött a körünk tagsága 300 főre, akik természetesen tagdíjat fizetettek, de a tagdíjakból csak a legminimálisabb infrastruktúrát tudtuk biztosítani, persze így is az iroda az én lakásomban volt. A könyvkiadásunkat csak kisebb részben tudtuk a megajánlásokból és a könyveladásból fedezni, a nagyobb részt – sok esetben – nekem kellett felvállalnom.
Mi nemcsak az irodalmárok köre voltunk, hanem az irodalomszervezők és az irodalmárokat segíteni akarók köre. Egyfajta nyugati magyar szellemi műhely.
Nekem - és a többi alapítónak - azért volt fontos egy ilyen szellemi társaság létrejötte, mert politikai menekültként kerültünk Svájcba, én például a Felvidékről, az akkori Csehszlovákiából, ahol politikailag aktív voltam a Prágai Tavasz eseményeiben. Svájcban a külföldieknek nem szabad politizálniuk. Sem akkor, sem ma. Tehát olyan szellemi kört kellett létrehoznunk, ahol a mondanivalónkat irodalmi szinten tudjuk kifejezni. Így született meg a SMIKK.
Legnagyobb eredménynek azt a 18 tanulmányi konferenciát tartjuk, amelynek az anyaga könyvek formájában is megjelent. Az első könyvünk Kerényi Károly és a humanizmus címmel jelent meg. Kerényi Károly volt tulajdonképpen a szellemi példakép, aki ugyan hellenista professzor volt, de mégis azt mondotta egy norvégiai magyar ifjúsági konferencián, hogy „ti magyarok ne szégyelljétek magatokat, mert van nektek is tórátok. Tórátok a magyar irodalom.” És mi úgy éreztük, hogy ezért is fontos a magyar irodalmat felkarolni, a magyar irodalomnak azt a részét éltetni és támogatni, amely Magyarországon 45 évig el volt hallgattatva, illetve amely csak az emigrációban jöhetett létre, mint nyugati szabad magyar irodalom. Az írók közül elsőként említeném meg a kör első elnökasszonyát, Saáry Évát, aki nemcsak geológus, hanem festőművész és fotóművész is. 16 esztendeig volt az irodalmi kör elnöke. A Lugánói Tanulmányi Napok programjának megszervezésében és a tanulmánykötetek szerkesztésében felbecsülhetetlen érdemei vannak.
A Magyar mérleg a legbüszkébb kiadványunk. Ezt a témát Hanák Tibor , Bécsben élő filozófus javasolta. A maga nemében ez volt az első próbálkozás, amikor megvontuk a II. Világháború után a magyarság szellemi életének mérlegét. A három kötet a háromféle magyarság, a hazai, a kissebségi és a nyugati külön-külön témaként került megvitatásra. Ma is aktuális lenne a magyarság jelenlegi szellemi mérlegének az elkészítése. Ezután következett a három kötetes Gesta Hungarorum. Ebben a magyar történelem fehér foltjait boncolgattuk, más megvilágításba állítva, mint az akkori hazai hivatalos történetírás. Voltak olyan egyedi konferenciáink is, mint például „A magyarság szellemi élete a két világháború között”. Annak is van kötete. Később megjelentettünk szépirodalmi igényű könyveket is. Saáry Évának egy próza- és egy verses kötetét, Dénes Tibornak egy esszé kötetét, végül a 90-es évek végefelé a svájci Friburgban élő Major Zala Lajos költőnek 4 verseskötetét és egy rendkívül érdekes könyvét, Elveszett győzelem címmel, amely egy naplójegyzet az 54-es labdarúgó világbajnokságon szerzett élményeiről. Ő már akkor Svájcban élt, és ebben a naplóban egy különleges műfajt vezetett be, aminek sajnos szintén nincs követője irodalmunkban, nevezetesen a nyugati magyar és az anyaországi magyar emberek párbeszédéről van szó. Ez a dialógus sajnos elmaradt a mai napig.
Kapcsolatunk az óhazával 1989-ig illegális volt. Akiket meghívtunk a konferenciákra azok vagy nyugdíjas értelmiségiek, írók voltak, vagy olyanok, akik már amúgy is tudták, hogy nincs veszteni valójuk és vállaltak egy-egy ilyen konferencián való szereplést, például Vígh Károlyt vagy László Gyula történészeket említeném ezek között. Az igazi dialógus végül a 80-as évek végén indult be az akkori demokratikus ellenzék képviselői révén. Ezek között említeném például Csurka Istvánt, Lezsák Sándort, Erdélyből Szőcs Gézát és az Ellenpontokhoz tartozó írókat.
A SMIKK-nek van még egy fontos feladata, amit úgy neveznék: begyűjtés. Ez a begyűjtés abból áll, hogy még mindig sok kézirat fekszik kiadatlanul a még nyugaton élőknél, amit érdemes lenne a magyar irodalom közkincsévé tenni. A felgyülemlett sok-sok dokumentumot arról, mi mindent tett az 56-os magyar emigráció a Haza, tehát az otthonmaradottak érdekében, meg kell menteni. El kell helyezni és fel kell dolgoznunk az utókor számára. Ezek emlékek, tanúságtételek, mint Mikes levelei Rodostóból. Amit mi a harminc kötetünkben leírtunk, úgy érzem sok tekintetben ma is aktuális. Sok olyan gondolatot tartalmaznak ezek a könyvek, melyeknek nincs kellő visszhangja, illetve még ma sem jutottak el ezek a gondolatok a hazai emberek tudatáig. Ezért arra gondolunk, hogy néhány könyvünket utánnyomtajtuk Magyarországon. Másrészről van egy rendkívül fontos feladata, nemcsak a SMIKK-nek, hanem a nyugati magyar szervezeti struktúra egészének. Az újonnan kitántorgó magyar fiatalok befogadása, integrálása, söt: mentése. Legtöbbjük anyagi megfontolásból érkezett nyugatra, és nem rendelkeznek azzal a küldetéstudattal, amivel a politikai emigráció rendelkezett. Azt szeretnénk, hogy bennük is felébredjen egy magasabb szintű magyarságtudat és egy küldetéstudat, hogy nemcsak azért tartózkodnak külföldön, hogy meggazdagodjanak, hanem azért hogy egyfajta népi diplomáciával a magyar országképet javítsák és erősítsék, ami például az 56-os emigrációnak rendkívül nagymértékben sikerült.

– Milyen akadályokat kellett leküzdenetek munkátok során ?

– Amíg a magyarság világképében az utolsó csatlós és az antiszemitizmus vádja eluralkodott, a nyugati diplomáciától, kormányoktól és a sajtó információs tevékenységétől jelentős kiállást és szolidaritást a magyarság érdekében nem lehetett elérni. Az áttörést az 1956-os forradalom jelentette. Az 56-os forradalom ténye, tisztasága és politikai jelentősége egymagában megrengette a világot, lerántotta a leplet a szovjet-bolsevizmus elnyomó, hazug rendszeréről. A világban megváltozott a magyarságról alkotott kép, ismét a bátor és a hős nemzet jelzőivel illettek bennünket. A nyugatra menekült kétszázezer magyar emigráns pedig emberi magatartásával, szorgalmas munkájával, zökkenőmentes beilleszkedésével a befogadó országok civil társadalmába, de leginkább meggyőző érvelésével, tájékoztató tevékenységével meggyőzte a befogadó országok közvéleményét arról, hogy a magyarság a szabadságáért áldozatvállalásra kész, békeszerető, toleráns nemzet. Petőfivel szólva: az 56-os forradalom és annak emigrációja « lemosta a gyalázatot « !
Ezt az eredményt töri szét ma a szoclib belföldi és nemzetközi propaganda, amikor számukra minden diktatúra, fasizmus és antiszemita ami nemzeti, és amit egy nemzet önvédelmből kénytelen megtenni, ha meg akar maradni.
Mivel a politikai emigráció világviszonylatban megosztott és sokszínű volt, a Trianoni-békediktátum és annak a magyarságra kiható negatív következményeivel szinte kizárólagosan a nemzeti emigráció foglalkozott. A 80-as évek végefelé felbukkanó úgynevezett kisebbségi kérdéseket taglaló írások szerzői, akik például a Párizsban kiadott MAGYAR FÜZETEK-ben is publikáltak, a rendszerváltást követően már nem, vagy nem az önrendelkezés szellemében foglalkoztak a témával.

– Néhány éve megváltozott a viszonyulás a határainkon kívülre rekedt nemzetrészekkel és az emigrációval kapcsolatban! Hogyan tovább a magyar-magyar kapcsolatok terén?

– A rendszerváltás után artikulálódott az elszakított nemzetrészek érdekvédelme. Legitim szervezeti struktúra jött létre úgy a politikai, mint a kulturális, oktatási, gazdasági és társadalmi szférában. A magyar-magyar kapcsolatok terén úgy látom, folytatni kell: a bilaterális kapcsolatok további építését a társadalmi szféra minden területén, valamint a legmagasabb szintű össznemzeti konzultációkat (MAÉRT, KMKF, szakmai szervezetek, stb.). Továbbá folytatni kell az elitképzést az utánpótlás biztosítására, magyar és nemzetközi szinten is, illetve a gazdasági kapcsolatrendszer építését vegyesvállalatok, hitelbank és az EU által is fejlesztett regionális együttműködések (pályázati rendszer) által, továbbá szükség van az oktatást fejlesztő támogatásrendszer bővítésére és kiszélesítésére az alapoktatásban is. S mindezek révén a határon kívül élő magyarságot be kell kapcsolni az egyetemes magyarság vérkeringésébe.
A nyugati magyar emigrációnak ma is többféle lehetősége van a magyar önrendelkezés napirendentartására: információs tevékenység és monitoring, lobbymunka (kormányok, pártok, nemzetközi szervezetek, ENSZ, ET, EU, stb irányában), az önrendelkezési törekvésekkel szolidarizáló akciók szervezése, kapcsolatok közvetítése és építése (pártközi kapcsolatok, testvérvárosok, tanulmányutak, stb), a hagyományos segélyakciók továbbvitele valamint ösztöndíjak, tanulmányutak segítése a „modell-értékü” geopolitikai térségekben.
Tehát a magyar-magyar kapcsolatrendszerben konszenzus-teremtő feladatot tölthetünk be a nemzetpolitikai stratégia(k) vezérelveinek kialakításánál és gyakorlati megvalósításánál. Mert ahogy a beszélgetésünk elején is említettem, a háromféle magyarság – a hazai, az elszakított és a nyugati (most már diaszpóra) – felelősségtudattal rendelkező rétege ERDÉLY kérdésében eddig is megtalálta a közös célt és nyelvet, s azon munkálkodik, hogy a közeli jövöben megtaláljuk a gyakorlati megoldásokat is ahhoz, hogy nyelvünkben és identitásunkban magyarok maradjunk.
S mivel az emigráció még él, sőt a félresikerült rendszerváltás következtében tömegesen nyugatra kitántorgó magyar polgárok feltöltik sorait, biztosra vehetjük, hogy még sokáig lesz magyar emigráció, vagy, mint újabban nevezzük: diaszpóra.
A kérdés az, mit tud és mit akar kezdeni a mindenkori magyar állam ezzel az óriási embertőkével, melynek nemcsak létszáma, hanem gazdasági és szellemi potenciálja is van. Jelen helyzetben nekünk, akik az elmúlt évtizedekben valamicskét mégiscsak leraktunk a nemzet asztalára, az a feladatunk, hogy az emigrációs generációváltást úgy hajtsuk végre, hogy az a szülőföldi magyarság számára legalább annyira hasznos és eredményes legyen, mint az 56-os emigráció jelenléte volt a nyugati világban.
A külföldön élő magyarokat már régen megillető választójog megadása örvendetes és helyes lépése volt a magyar parlamentnek, s részben elégtétel is. Ez azonban nem elégséges. Remélhetően a kormányzati segédlettel 2011-ben alakított diaszpóratanács megtalálja azokat a megoldásokat, melyek a magyar diaszpóra hatékonyságát nemzetünk érdekében serkentik. Példa erre van elég a világban!

– Engedd meg, hogy gratuláljak, ősszel a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesültél. Honnan jutottál el ide?

– Olyan magyar szülők gyermeke vagyok, akik a gyökérből származtak. Szüleim ahhoz a korosztályhoz tartoztak, akik az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek. Majd akaratuk ellenére csehszlovák állampolgárok lettek. Apám az 1938-as visszacsatolás után magyar katona volt Várpalotán. Orosz fogság, szökés, menekülés, majd ismét Csehszlovákiában ébredt. Ez alatt a háborút kihasználó rabló bandák kétszer rabolták ki édesanyámat és elvitték mindenét, ami mozgatható volt. Jöttek a Janics Kálmán által részletesen leírt hontalanság évei, az állampolgári jogokból kirekesztve, a tiltott nyelvhasználattal az iskolákban és a hivatalokban, majd a kitelepítések, részben Csehországba, nagyobb részben Magyarországra. Ezt nevezték „lakosságcserének”. Apai, anyai családom nagyobbik része Magyarországra került, szétszórva a szélrózsa minden irányába.
Anyám soha sem tanulta meg a szlovák nyelvet. Az ötvenes évek végefelé egyre erőteljesebb kollektivizációs nyomás elleni magatartása miatt Apám politikai elítélt lett és szabadulása után elhagyott bennünket, mert mint mondotta: „Nem leszek cseléd a sajátomban!” Ekkor 12 éves voltam. Még két esztendeig „gazdálkodtam”, mint egyetlen férfi a családban, beteg édesanyámmal a családi birtokon. Majd beláttuk, hogy vesztettünk! A szövetkezetesítés következtében az iparba kerültem. Így lettem később, már a prágai tavasz eseményeiben vállalt aktív szerepem következtében EMIGRÁNS. Svájcban, Zürichben gépészmérnöki és üzemmérnöki képesítést szereztem. A műszaki pálya aránylag biztos kenyérkeresetet jelentett, minek következtében sikerült a magyar ügyekkel is behatóan foglalkoznom. Bekapcsolódtam az 1956-os magyar emigráció tevékenységébe, s igyekeztem képességeim és lehetőségeim határai közt megtenni azt, amit megkövetel a HAZA. Ezt a több évtizedes szolgálatot a Magyar Köztársaság Elnöke által 2013 őszén adományozott kitüntetés is igazolja.
Svájci emigrációmban igyekeztem megőrizni magyarságom, s a főleg 1956-os magyar emigrációs szervezetekbe történt bekapcsolódásom mellett további szervezetek alapításával igyekeztem javítani a nyugati magyar emigráció politikai és kuturális tevékenységének hatékonyságát. 1970-ben létrehoztam a Zürichi Magyar Ifjúsági Klubot, melynek Jövönk című folyóiratát szerkesztettem. A Magyarok Világszövetségének megújulásában 1991/92-ben mint elnökségi tag működtem. 1992-től pedig mint a választmány tagja, majd 2000-ben mint a stratégiai bizottság koordinátora résztvettem a magyar-magyar kapcsolatok építésében. Terveim között szerepel, hogy amíg erőm és egészségem megengedi kívülről segítsem a szabad és független magyar demokrácia megerősödését és a magyar nemzet(részek) minél
messzebbmenő önrendelkezési folyamatát.

– Az emigránst szinte élete végéig foglalkoztatja a hazatérés gondolta. Te hogy érzed: mész vagy maradsz?

– Politikusként szerettem volna 1989-ben családommal együtt Magyarországra települni. Sajnos családom nem követett, s ennek következtében szétesett. Később egy újabb kisérletet tettem azáltal, hogy vásároltam Szekszárdon egy 2 hektárnyi területü szőlőbirtokot. 14 esztendeje ingázom Zürich és Szekszárd között, s időközben a Bikavér és a Sárkányvér boraim egyre nagyobb elismerésben részesülnek a borversenyeken. Svájci-magyar kettős állampolgárként a kétlakiság nem mindig kielégítő állapotában a végleges „hazatérés” lehetősége még mindig nyitva áll.

Köszönöm a beszélgetést !

Frigyesy Ágnes